Visszaemlékezés

Budapest, 1997

„Láthatatlan kezek
Illesztik fejemre a koronát.
Tövisből, tövisből a koronát…
A ritkuló sor tulsó végiről
Valaki lassan szembejő velem.
De ő fehéren jő és csendesen,
És amerre vére rubintja hull:
Virág fakad, fa nő, hogy tornyosul,
Tenger tágul – a világ végéig, S az
ő vérétől áldott mindenik…”

(Reményik Sándor)

 

 

Az egész azzal kezdődött, hogy 1937-ben arra az elhatározásra jutottam Sárospatakon, hogy ellátogatok a Soli Deo Glória Diákszövetség balatonszárszói nyári konferenciájára, majd ezt követően szeptemberben – mint afféle falusi legény – félelmek között eljutottam a SDG budapesti főiskolás kollégiumában az Üllői útra. Most pedig itt ülök Budapesten, feleségem után özvegyen maradva, a Nagykőrösi úton, Pali fiaméknál, egy 1995. január 21-én átnyújtott Presbiteri kitüntetőlevél, egy a Károlyi Gáspár Tudományegyetem által 1996. november 22-én kapott „honoris causa” díszdoktori oklevél, egy a Kispest évfordulója alkalmából kapott díszpolgári oklevél (1997. június 11.) társaságában. Jó, hogy itt vannak velem ezek a dokumentumok, különben magam sem hinném, hogy mindez és ami mögöttük áll, „kiemelkedő személyisége és alkotó munkája (a Kispesti Rózsatéri Református Egyházközség megszervezése), amellyel maradandó értéket alkotott” elismeréseként.

Mit mondjak, mivel kezdjem?

Csodálatos érzés volt Balatonszárszóra megérkezni 1937 nyarán, csodálatos volt egy szeptemberi reggelen az Üllői úton teljesen véletlenül éppen Kis Margitkával összetalálkozni, megismerkedni.
Még nagyszerűbb, hogy 1938 januárjában – nehéz döntés volt – újra a lelkészi pálya mellett döntsek (Dóczi Antal biztató példája nyomán.) Kiábrándító volt, amikor 1940 januárjában, három év után, visszakerültem a régi kerületembe és öröm, hogy februárban Ózdra nyertem beosztást. Páratlan öröm, de kérdésekkel, hogy 1941-ben visszahívtak az SDG munkájába főtitkárnak. (Jó érzés volt olvasni Margitkám levelében közben: „Angyalkám, olyan vidám az orcácskád ebben a napsugaras fényben, hogy alig tudok gyönyörködni benne, s hálát adni a fény adójának, hogy bármennyire kiszámíthatatlan ideig szépít meg e sugárzás, végtelen békességet és örömet ad.”) És vegyes bizonytalansággal a szívemben fogadtam, foglaltam el az SDG főtitkárságát 1941 októberében. 1941 december 21-én a Kálvin téri templomban esküdtünk Margitkával örök hűséget egymásnak s költöztünk ideiglenes szállásra a Rákóczi út 29-be. Igénk vakítóan ragyogó volt keresztapám áldásával. (Máté 5:16-ból.) Akkor a világosság elsősorban ránk ragyogott. Derűs örömmel fogadtuk 1942 novemberében Emőke lányunk, majd 1944 novemberben Dani fiunk érkezését – bár már benne voltunk a háború félelmes forgatagában. Először az Üllői út 122/24-be költöztünk, majd 1945-ben Kispestre a Zrínyi utcába, onnan véglegesen a Rózsa tér 103-ba (Jahn F. u.).
Az igazi lelkipásztori visszaemlékezés nem egyéb, mint Isten velünk tett csodáinak végiggondolása, egy gyülekezet életében. Emlékezés mindarra, amit Isten tett velünk és értünk a rózsatéri gyülekezetben. Ó, mert a gyülekezet nem a miénk, azt Ő álmodta meg, Ő teremtette meg, Ő hozta létre Szentlelke és Igéje által.
A Szentlélek az igazi alkotóerő, újjászülő csodája formálja a gyülekezetben az embereket Isten gyermekeivé, Isten háznépévé! Mi bizony csak csodálkozva nézhetünk vissza és gyönyörködve szemlélhetjük, miként bontotta ki virágait, érlelte gyümölcseit. Azaz ez a visszaemlékezés utólagos végiggondolása és ámulata a megtapasztalt kegyelemnek. Hálaadás és köszönet érte. Hódolunk előtte, könnyes szemmel bámulunk és meghatva állunk a színe előtt.
Tehát 1944 januárjában kaptam meg Benkő István, Budapest-környéki esperestől a megbízólevelet. A levélben az állt, hogy az ő megbízása folytán szervezzen meg Kispesten a központi egyházközségből kiváló rózsatéri egyházrészt, hogy legyen istentiszteleti helye, irodája, vezető testülete és fokozatosan alakulhasson át önálló egyházközséggé, saját lelkészi díjlevéllel. Akkor mindenesetre tökéletesen alkalmatlan volt az idő, és éppen ez nem tűnt számunka az építés idejének! Bizony valahogy úgy volt mint a teremtés előtt: „a föld kietlen és puszta volt, a mélységek fölött sötétség volt”, legfeljebb a hit merészsége látta, hogy „Isten lelke lebeg a vizek felett.” (1.Móz 1:2).
Hogyan álltak a körülmények akkor? A jövő jövőtlennek látszott, a célok kivihetetleneknek. Minden olyannak tűnt, mintha sebes vizek partján állt volna az ember, ahol még csónak vagy valami lélekvesztő sem állt rendelkezésre, mégis át kellett jutni a túlsó partra. Vagy, amikor az ember a vaksötét éjszakában vág neki egy útnak és se térképe, se semmi eligazító tanácsa nincs. Ráadásul az, akire mindez rá van bízva, még gyámoltalan, balkezes és semmi előzetes tapasztalata sincs. Jóllehet feszült bennem az önbizalom, és én éppen nem láttam sem kivihetetlennek, se megoldhatatlannak a célt. Már akkor figyelmeztetett valaki, nem csodálkozna, ha félév múlva, kellő alázattal visszaadnám a megbízást annak, aki adta. Nem figyeltünk arra hogy, mindenfelé dörögnek az ágyúk, s lassan felfordul körülöttünk a világ.
Az anyagiakkal se számoltunk megfelelőképpen, pedig semmi bázisunk nem volt.
Eszembe se jutott, hogy nem ismerem a szervezés elemi feltételeit sem. Nem tanították ezt nekem sehol.
Fel se merült bennem az a kérdés, hogy állnak a szervezéshez maguk a szervezendő alanyok. Tudják-e, miről van szó, mit szeretnénk elérni? Valaki, aki előtt a szeretetről, mint a biztos összetartó erőről szóltam, kinevetett és azt nyilatkozta: „Danyikám, hogy maga milyen naiv ember!” Ó, bizonyosan sok, sokféle jóakaratú ember vállalta az ügyet, de a jóakaraton túl nem volt bennük sem áldozatkészség, sem komoly belső ösztönzés.
Az egyházközség kasszájába a leendő egyházrészi területről annyi pénz se futott be, emennyi az én igen szerény fizetésemet fedezte volna. És, ha jól utána gondolok, nem állt rendelkezésre egy épületecske, egy bútordarab, egyetlen kegytárgy (úrasztali edény, keresztelő edény) helyiség, ahol istentiszteletet, vagy bibliaórát tarthattunk volna. Az egyetlen bázis, a rendelkezésre bocsátott állami iskola épülete volt, és az is ki tudja meddig? A „múlt”, az egyházi hagyomány annyi volt csupán, hogy az egy Erzsébet nevű diakónissza testvér az otthonunkban összegyűjtött asszonyokat. Csak találgatás volt arról, hol legyen a gyülekezet határa. Végül nekem, a kispesti körülményekkel ismeretlennek kellett döntenem, illetve a döntés következményeit vállalnom.
Egyáltalán nem volt tisztázva az emberek véleménye, mit is akarnak, egyáltalán akarnak-e valamit? Maga a központi egyházközség igen súlyos anyagi gondokkal küzdött, óriási adósság kérdőjelei között élt. Úgy vélem, hogy abban sem volt igazán közös akarat, elszántság, hogy a gyülekezet ketté váljon. Rám úgy néztek, mint egy kerge bogárra, bizonytalan tényezőre, akit talán komolyan kell venni, talán nem, de számolni vele semmiképpen.
Ó, Istenem, ehhez képest milyen érthetetlenül bátor és botor is voltam! Látogattam, intézkedtem, tárgyaltam, hivatalokba jártam, tudakozódtam. A Kossuth utcától délre eső területet, utcákat nemcsak térképen, de valóságosan is, többször végigjártam, mint olyan gazda, akinek nemcsak szóbeli és írásbeli felhatalmazása van, de birtokolja is az elérhetetlent, aki Istentől már kezében tartja azt, amivel jelenleg még számolnia sem szabad.
De köszönöm Istennek, hogy volt, hangzott el biztatás is! Elsősorban Isten és Igéje, a ma még lehetetlennek tűnő győzelemről (1 Jn 5:4,5), hű és bízó feleségem, aki nem volt hajlandó semmiféle csüggedésre, akinek kedvessége harmat volt a forróságban, áldó segítség a zord időben, érkező gyermekeim, akiknek gyógyír volt a jelenléte, bátorítása, ölelése, mindig játékos vidámsága. Barátaim és az ügyért kitartóan imádkozók tábora.
Aki ennek az útnak vág, szabad felkészülnie arra, hogy „Isten előtt semmi sem lehetetlen.” (Lk 1:37)
A magam módján bíztam tehát. Persze, ha utamon elfáradtam, csak az állt rendelkezésre, hogy valaki ismerős ajtaján bekopogtattam, mint Jézus a bethániai testvérek házához. Bizony édes dolog volt csöngetni a „lila akácos” háznál, ott nemcsak mosoly és ülőhely fogadott, hanem meleg barátság, biztató jó szó és közös imádság is.
Kár, hogy akkor még nem tudtam, hogy minden gyülekezet, minden valamire való élet, Isten gondolatában van meg először. Az Ő eleve, elsőként való határozatában születünk, az Ő fiainak. Az Ő szerkesztő szeretete nélkül meg se foganhatnánk. A bizonytalan lét koromsötét éjszakájában az Ő alkotó jókedve vet fénycsóvát, hogy vaksi szemünk láthasson valamit a jövendő körvonalaiból. Szemei jól látják – előre – a már formálódó alaktalan testet is. (Zsolt 139:16) Az Ő ígérete tehát nem eltűnő árnyék, ha a kibontakozásra várni kell is, ha félelmesnek tűnő szülési fájdalmak idejét kell átvészelni is. A sötét felhők, a villámok és mennydörgés (a közszolgáltatások megszűnése, a Budapest körül kialakult ostromgyűrű, a pincébe való költözés, az egyre növekvő gyalogutak a megközelítésben, majd az anyagiak, élelem hiánya, a presbitérium megmerevedése, a telek, épületvásárlások körül támadt nehézségek stb.) közben nem tudtunk eléggé a biztató jelenségekre figyelni, pedig ott volt az egyháztagok segítőkészsége, látogatási kedve, az iskolaigazgató egyre kibontakozó bizalma, segítségnyújtása, a szaporodó családi istentiszteletek lelkes vendéglátói és szaporodó látogatói stb., győzelmesen haladt előre az ügyünk.
Isten órája pontosan járt és mutatta az időt. Tudott Ő a világromlásról, a rombolás borzalmairól, az otthonukból elhurcoltakról, a rombadöntött városokról, halottak millióiról, népek, földrészek véres pusztulásáról, az öklelő szarvakról, de előre gondoskodott a Szabadítóról is. Kár, hogy nem igazán vettük észre, hogy miközben mi a kezeinket tördeltük, éheztünk, verítékeztünk, cipekedtünk, harcoltunk a külső feltételek megteremtéséért, az építkezésért, átalakításért, Ő már a felülről való áldások, a belső építés, az ébredés munkáján fáradozott.
Nem voltunk soha egy pillanatra sem magunkra hagyva.
Mikor alkalmatlannak látszottunk önmagunk előtt, mindig kinyújtotta a kezét felénk és segített tovább lépnünk.
Így a legutolsó pillanatban – mielőtt az önállósulás lehetősége lezárulhatott volna – elismert, önálló egyházközség lettünk, lelkészválasztással és beiktatással (1947. február). És mielőtt az állami iskola használatában akadályba ütközhettünk volna, Isten meghökkentő segítségével felszentelt otthonunk volt. (1947. október 31.) Jóllehet, mi a ránk bízott feladatok elvégzésére bizonyára alkalmatlanok voltunk, minden szükségeset, hozzávalót és áldást megkaptunk Tőle (1 Kor 15:58).
Nem azért, mert mi akartuk, hanem mert Ő akarta és könyörült rajtunk. (Róm 9:16) Tehát, ha visszanézek, könny gyűlik a szemembe! Isten órája jár. És az óra mindig jár. Előre is jár, mondhatnánk: „eleve” jár, és aki az órára figyel, valójában már előre is láthatná a jelzéseit!
Az az „idő” – amikor utolsó diákéveimben megtértem, azzal vigasztalt meg Jézus, hogy az Övé vagyok, nem a magamé – 1935-öt jelent és ez már – ha én még nem is tudtam róla, beletartozik a magyarországi ébredés, az evangelizációk idejébe! Jézus tudta, mi készül, Ő a szenvedést akarta meggyógyítani, isteni erővel és Szentlelkével, a készülő sötétséget átvilágítani! Én bizonyára önfejűén magam akartam a sorsomon fordítani, de ezeket a lépéseket Isten csak beépítette a terveibe.
Ő már akkor megszólalt Igéjében és mutatta mit kell tenni. „Akik az Istent szeretik, azoknak minden javukra van!” (Róm 8:28). Ő már akkor megmondta, ott a sárospataki főiskolai kertben, hogy Jézus Krisztus jó vitézévé kíván tenni (1 Tim 2:3), csak én nem értettem meg Őt, mert a régi fordítást olvastam a „munka terhéről”, Ő pedig a „vállald Vele együtt a szenvedést”-ről (szünkapathéón) beszélt! Isten mindent idejében cselekedett. Biztos kézzel kormányozta a sorsom SDGbe, Budapestre, Ózdra, Külső Üllői útra, majd Kispest Rózsa térre, a házasság révébe, a családért való felelősségbe, a sikerekbe, majd, hogy el ne bízzam magam, a csőd szélére.
Mi volt a csőd széle?
A feltámadt ellenszél.
Hogy az előrehaladásunk miatt el ne bizakodjunk (2 Kor 12:7) „tövist” adott a mi testünkbe. Másként: egyesült a két munkáspárt, és ez azt jelentette, hogy 1948 tavaszától, váratlanul erősen csökkent a templomlátogatók száma is, hogy régi barátaink ki se nyitják előttünk az ajtajukat.
Megszűnik az előrelépésünk, megszégyenülünk a gyülekezetünkben? Nem, nem. Isten, egy egészen új utat mutatott. 1948-ban az esperes az egyházmegye képviseletében leküld egy Balaton melletti kerületi lelkészkonferenciára.
Nincs ott nekem más szerepem, mint hallgatni az előadókat, a hozzászólókat, érteni a közben hangzó vitákat és dönteni, hová, ki mellé állok, kire szavazok a püspökjelöltek közül. Nagy töprengésben voltam úton hazafelé, ki mellé is állok? Döntöttem, akkor egész életemre, munkámra nézve. Úgy határoztam, hogy a politikamentes ébredés mellé állok. Már Sárospatakon, diákkoromban felragyogott el őttem Jézus tanítványaihoz intézett szava: „Aki közületek első akar lenni, legyen mindenek között az utolsó és mindeneknek szolgálja.” (Mk 9:35,10:43, Lk 22:25-27, Mt 20:27).
Végül, ez egy életre eldöntötte missziói célkitűzésemet.
Eddig én szerettem volna Krisztus gyülekezetében minőségi embereket formálni. Isten minőségi embere azonban nem az, akit az ablonczy dánielek nevelnek fel, hanem az akinek Krisztus ad új, fentről való életet. (Jn 3:7, Heid K 54 kft) Jelentkeztem tehát az ébredés akkori zászlóvivőjénél, a Bethánia Szövetségnél. Kértem felvételemet és a gyülekezet munkájában segítő közreműködésüket! Evangelizációs szolgálatot. Készséggel mondtak igent.
Előbb azonban be kellett iratkoznom az engedelmesség iskolájába! Közölték velem, hogy egy évig csak próbaszövetséges lehetek, nem járhatok a havi megújító órákra. Lelkészi és teológiai magántanári mivoltomban megsértve éreztem magam, tiltakozott az önérzetem a „lefokozás” ellen. Akkor, óra után gyalog mentem a Gyulai Pál utcától az Üllői útig. Bőven volt időm (egyedül mentem) háborogni, lázadozni. De Isten jó volt hozzám.
Lecsillapította lázongásomat. Eszembe jutott a döntésem, s felerősödött bennem az elhatározás – ha mennykövek esnek is az égből, engedelmeskedni fogok Istennek.
Jézus tanítványához csak az alázatos, szelíd, szerény magatartás illik. Ezt Tőle kell megtanulni (Mt 11:29). Az engedelmesség leckéjét nem emberek adták fel nekem, hanem Isten. Én nem vagyok többé a magamé, hanem az Ő tulajdona. Az akiért Krisztusnak vérét kellett ontani, semmire se lehet többé büszke, öntudatos.
Hozzá csak a szelíd engedelmesség illik. Aki ezt nem hajlandó megtanulni, annak a kereszténysége fabatkát sem ér. Így történt. A vizsgát letettem és Isten úgy megáldott engem, mint valamikor Józsefet a fogságában. (I Móz 39:2,3,21 kk.) Isten áldása a hívő ember életében mindennél többet ér (Zsolt 119:72). Jó tudni, hogy minket csak Isten tehet gazdaggá, bővelkedővé (2 Kor 4:9).
Jött az evangélistánk: Erdélyi János, jöttek mások, jöttek segíteni imádkozni, hívogatni az újpesti, kőbányai, pesterzsébeti hívő fiatalok. Megelevenedett a gyülekezet élete, Isten ereje erősödött fel a mi erőtlenségünkön.
Egyre többen, fiatalok és idősebbek ismerték fel bűneiket, kérték Krisztus szabadítását és lettek hálásak mindazért, amit kaptak az új életükben. Valóban ébredés támadt a gyülekezetben. A gyülekezetből sokan mentek el nyáron Alcsútra és a budapesti evangelizációkra.
Rendkívül fontos szakasz volt ez a gyülekezetünk életében, de hozzá kell tennem, hogy nem diadalmenet!
Az újjászületés Isten szeretetének igen fontos része, de a hitrejutás csak első lépés az ember életében. Az újszülött megszületett, de ápolásra, gondozásra, növekedésre van szüksége! Bizony az újszülött magára hagyva, gondozás, hűséges ápolás nélkül elpusztul. Ezt is meg kell tanulni, döntő lecke ez is az ember életében!
Adhatunk ennek sokféle nevet, nem a név a fontos.
Nevezhetjük ezt közösségnek, lelki gondozásnak, lelki beszélgetések láncolatának, megszenteltetésnek. Az ó ember is jelen van az ember életében, élni akar. Bibliaolvasásra, a Bibliában való eligazodásra, engedelmességek sorozatára, lelki beszélgetésre, a munkába, szolgálatba való bekapcsolódásra, testvérre, próbatételre, szenvedésre stb. van szüksége. Nagy segítséget jelentett a bibliaóra, bibliaiskola, a lelki beszélgetések olykor éjfélig tartó igénybevétele, az énekkar egyre izmosodó munkája. Ennek lényeges része volt a célkitűzésnek: énekkel az evangéliumért!
Sokféle hasznát vettem Isten felkészítő munkájának. Jézusnak nem a kardban, a vérontásban volt az ereje, hanem a sebeiben, az áldozatkészségében. Nem az erőszakban hittem, hanem az összetartozásban. A felfordulástól való félelem helyett, ami a pokol jele, a jövő ígéretére vetettem a tekintetem. Most lehetett csak igazán örülni Isten ajándékának, aki éppen a világméretű katasztrófák idején kapcsolt be minket az ébredés és a misszió folyamatába. Ami hihetetlennek tűnt, megvalósult – bekapcsolódhattam a hétfői Gyulai Pál utcai közösség imaóráiba. Egyetértő, fiatal és lelkes lelkészgárda kellős közepébe kerültem. Közösségbe minden szinten, erőket kapva és osztva, mi nem a szerencsétlenséget láttuk, hanem a sebek gyógyulását. Volt kéz, amely eltakarta előlünk a kétségbeesést és felvillanyozta a szívünk örömét! Valami titokzatos lélekerő felemelte előttünk a tudományos foglalkozás nyomán sárba tiport, testté lett Igét, melyet hol toldották, hol töröltek és kijavítottak, megcsonkítottak, az most életirányító, bátorító ajándékává lett Istennek és Szentlelkének, építőjévé a gyülekezetnek! Belső ösztönzésre feltámadt bizalom fegyverévé vált, vigasztaló és épít ő erővé nőtt az életünkben.
Magam sem tudnám megmondani hogyan, de Isten Lelke titkon megajándékozott azzal a bátorsággal, hogy lelkeket irányítsak, tanácsoljak, gyógyítgassak. Éppen a bizalom erejénél fogva tanított meg másokat türelmesen meghallgatni és a seb olykor magától begyógyult anélkül, hogy én megszólaltam volna. És megtanított
hallgatni, hogy mindent, amit hallottam, magamba zárjak, soha senkivel ne közöljem, meg ne beszéljem és a párbeszéd résztvevőinek a titka maradjon minden elhangzott szó. Ki tudja honnan vettem, kitől tanultam meg, de hogy Isten ajándékozott meg vele, a hit és a köz javára, azt megtanultam. Isten tanított meg térdre borulni a szeretete páratlansága előtt, amit, ha megérteni nem lehetetett is, de élni belőle igen. A szeretet a Kor 13-ban megírt kiváltképpen való csodájával ugyan Krisztuson kívül senki sem dicsekedhetett, mert az ember ezen az úton a maga természetével sohasem járhatott, de mégis részt kaphatott belőle fölösen, kegyelem útján, átmelegedhetett tőle, tudhatta, hogy ennél nincs nagyobb, tartósabb, vele szembevethető erő sehol a világon. És azt, hogy ennek az ajándéknak ő is birtokosa lehet, ami tőle ki nem telik, hogy ez által úgy tehet mint József, valamikor a testvérei iránt, hogy a maga számára is megérthetetlenül, megengesztelődhet! (1 Móz 50). Csak úgy lehet Isten országát egyedül építeni! Harmónia, derű, belső békesség és jó eredmény csak erre épülhet, és ennek nem árthat sem a vihar, sem az áradat. Ezért hálaadó és örvendező az ének, amit tapsolva, vidáman lehet megtanulni.
A Krisztushoz tartozó hálának láthatatlan, megcsonkíthatatlan szárnyai vannak, amik az „ő testének” egészét mozgásban tartják. A szolgálatban nem lehet megrestülni, abban nincs pihenő, mert az maga a pihenés és a békesség. Hogy ezt a mozgást, mozgékonyságot nem a lelkésznek kell ösztökélni, tanítani, hogy ez magától jön, ez a természetes, ezt nem kell és lehet számon kérni, de nem is kell, hogy ez olyan mint a tavaszi rügyezés, amit nem a laboratóriumok vezényelnek. Éppen, mert a mi Istenünk, a csipkebokorban úgy mutatkozott be: vagyok! Isten lénye az Ige, forrása, nem emberi bölcsesség.
Ebben a becsületesség lépett jogaiba és nem a susárlás. Az Ige a szó azért hangzik el, mert meg akar valósulni, úgy szól, mint akinek hatalma van. Nem pótlék, nem hamisítvány, fedezet nélküli pocséklás. Ó, ezt már utólag megálmodni se lehet, sem leírni, megismételni.
Ennek a jelenségnek lélekébresztő forrásai vannak, voltak.
Ez Isten érdemtelenül nekünk adott ajándéka volt, amit titkon, ellenőrizhetetlenül kaptunk meg, ezt nem lehetett beépített, titkos ügynöknek leleplezni. Rendkívül érdekes, értékes ajándéka volt ennek az időnek, a gyermek és az ifjúsági munka. Valamikor magát a Bethániát is az ifjúságért kezdeményezték, de a XIX. és XX. század ébredési hullámai is szinte mind először a gyermekek felé fordultak, vasárnapi iskolában, árvaházi munkában, Isten a szemünket a jövőre irányította! Ó, nem véletlen az, hogy akkor az én szívemre is a gyermekmunkát helyezte! Nem számításból, nem emberi elképzelés folytán, ez a szolgálat lett az, amit aztán soha senkire nem bízhattam! (5 Móz 6, Zsolt 78, 128, Mk 10:13) Isten fakasztotta fel a víg éneket, a dalt, a játékot. Ezt nem lehet mesterségesen semmiféle laboratóriumban felállítani!
Sokat, sokfelé, nagyszerű dolgokat tanultam meg, de az igaziakhoz én is úgy jutottam, mint József az áldáshoz, ahhoz, hogy „vele volt Isten!” Az Ő Szent Felségének tetszett úgy, hogy mikor gonosz kezek mindent letaroltak az Isten virágoskertjében, az anyaszentegyházban, nekünk megmutasson néhány titkos forrást az életből! Méltán mondhatná valaki, hogyan telhetett ez a Bethániától, mi része volt benne, mit segíthetett, mikor önmagán sem tudott segíteni és nemsokára feloszlatták és mikor a szövetség – a magyar református egyház örök szégyenére – a „negatív diszkrimináció” céltáblájává lett, mintha bizony valami cégéres bűnöző lett volna, egyszerűen az, hogy létezett, volt, például szolgált. Ha voltak is vétkei vagy tévedései, ezek meg se közelítették a „hivatalosak, illetékesek, rágalmazók” tévedéseit!
Az, hogy voltak „túlzók, okosabbak, ultrakegyesek, (bérencek is) akik gyakran elhúzták a szájukat és hogy jobb, szebb, derekabb kegyességet látszottak képviselni, voltak, akik azt hitték, jól csinálják, amit bomlasztva csináltak – még ha igazat mondtak is – kár, hogy mellénk állva, nálunk jobban nem csinálták, mert csak Isten ügyének ellenségei malmára gyűjtötték a vizet!
Buták voltak vagy tudatos ellenségek, akik „talán tudatlanul” rést ütöttek egy szent és tiszta imádságon (Jn 17) s nem szégyelltek ezt a tettüket a maguk igazolására felhasználni. Istenem, mi mindenre felhasználható a „hívő ember!” (Gal 6:11 kk.) Majd egyszer látni fognak és pirulni. Felelni kell majd… Elfelejtették, hogy ez a „döntés” nem valami ablonczy dánieli mesterkedés, okoskodás volt, hanem az Örökkévaló Isten műve, övéi javára és javáért! Nem ragozom ezt tovább…
A Kispest Rózsateret nem emberek agyalták ki, tervezték be, ha a látszat ez is, hanem Isten. (Ef 2:4), Ő következetes, nem igen hagyja abba amit kezdeményez,
elindít (Fil 1:6). Neki kivételes és jó szándékai vannak velünk és értünk. Tehát Neki nincs mit megbánnia. Ő a tervét, jóakaratát, bármilyen beképzeltségnek tűnik is ez, nem változtatja meg senki kedvéért. Valahogy beletartozik ez örök tervébe. Ebbe az ablonczy dánielek bele nem szólhatnak, el nem ronthatják, meg nem hamisíthatják, mert túlesik a megismerhetőségi körükön.
Mondhatnám még be sem avatták őket. Azon kívül, hogy elfogadják, semmi illetékességük nincs.
Isten rendkívüli jótéteménye, hogy kezünkbe adta a teljes Szentírást! A teljeset, épet, egészet, nem részeket, amikben egymásra mutogatunk! A részletek csak szektává tehetnek minket! A Szentírás nem egy könyv a többi közül, hanem Istennel való kapcsolatunk ápolása. Ebbe rejtette bele szeretet által a bölcsességét, tanácsait, kiváltságait, megtartását, irgalmasságát, a nekünk való küldetést, a kegyelmét! Ebben van benne Isten valóságának hit által való megközelítése, a sorsunk titkainak értelme, nevelő szeretetének titka. Ez által nézhetünk a hit elvégzőjére Jézusra, aki öröm helyett a keresztet vállalta, a gyalázatot. aki tudott a legutolsó lenni, nem várhatjuk, hogy általa mi könnyű dicsőséget élvezzünk! A fenyítés is nevelés – és nem elcsüggedésre való – keskeny út, csak ezen érdemes járni, mert ez a fiak útja, ezen át ömlik ránk a szeretet építő gazdagsága. Isten gondolataival a Biblia útján fegyverkezhetünk fel! (1 Pét 4:1) Bátorság és hit kell ehhez. De a kockázat megéri. A Biblia jelentőségét nem lefokozni, lejáratni kell, hanem felerősíteni, megbecsülni.
Ostoba kritikánk, racionalizmusunk megrontotta szívünket, megfosztott a legfőbb értékünktől. Isten világégésben, égő tüzes kemencében is tud építeni, megőrizni. Ő az a titokzatos „negyedik”, aki a szükségben kinyújtja a kezét a hitvallók felé! A sokféle szorongattatásban, próbatételben, fenyegetettségben engedett magához mind közelebb! Őt nem kritizálni, hanem szeretni, imádani, szabad! (Mt 5:10, 11, 6:16)
Ami világunk nagyobb, teljesebb, mint amit a szem, szív gondolat megérthet, felfoghat. Az „eleve” valami olyanra irányítja a figyelmünket, ami a mi birtokunk, a láthatatlan is a miénk. Mert Ő így határozott. (Róm 8:28-39, Ef 1:10, Kol 1:17) Isten a szeretet kiteljesedésével, a bele rejtett próbák, szenvedések, gondok, felelősség terheivel nem megszegényít, hanem kiteljesít.
Aki ezt nem meri vállalni, megszegényíti magát. A magát megkímélő élet, akkor is koldus, ha dúskálkodik.
Valamitől, amit szem nem látott, kímélte meg magát. (1 Kor 2:9)
Hosszú időn át fújtam az ellenkezést a „rövidre szabott konfirmációs idő miatt”, ami valójában semmire se volt jó, csak arra, hogy legyen és ezzel megnyugtassa lelkiismeretünket. Míg végre rá nem vezetett Isten, hogy a konfirmációi idő, ami rendelkezésre áll, valójában kerek tizenként esztendő, ami a keresztelési fogadalomtételtől tart magáig az előkészületig, Valójában ezt az időt kellene a szülőkkel való egyetértésben megfelelőbben felhasználni! Amennyire csak „tanítható, átruházható” a hit, annak erejéig. Így nem lenne kikonfirmálás! A „tavaszkert” ajándéka a nyár. Az ősz a gyümölcsök állandó védelme, beérése a nagy közös érdek. A sikeres szüret, különben a föld magától (azaz kegyelemből) terem. (Mk 4:28)
Utólag derült ki, hogy Isten sohasem tétlen, miközben az ember mindent megtesz a maga elképzelései szerint. Volt olyan elképzelés a kommunista párton belül, hogy az egyház és annak minden működése rövid huszonöt év alatt megszüntethető. És meg kell vallani, hogy ez, különösen a református gondolkodás megrendülése, racionalizmusa és szabadelvűsége, vagy éppen semmilyen állásfoglalása miatt végbe is vihető. Akkor, ebben a nagyon nagy sötétségben lebegtette Isten a Lelkét a mélység, a „tohu-vabohu” felett! Éppen a nekünk ajándékozott ébredéssel. Ez bármennyire látványosnak tűnt a mi sorainkban, ennek éppen nem látszott semmi súlya a világeseményekhez, az akkori győzelmes orosz előnyomulás ellenében. Sőt, számba sem vehetőnek tűnt! Megrendszabályozhatónak, sőt lehetőségeiben megrendíthetőnek, félretehetőnek tűnt. Valójában megoldhatónak egy egyszerű, a pártnak igen hasznos intézkedésével, a kitelepítéssel. Sőt ezt még megerősíteni látszott az a kapkodás, ami az ébredésen belül támadt. Az ébredés népe megoszlott, csoportokra szakadt, elvesztette egyfajta irányultságát, Krisztus keresztjének látomását. (Zsid 12:1). Rabul ejtették látványos megmozdulások, Úgy volt, mint a megbolydult korinthusi gyülekezet, ami valamikor részekre szakadt és ezáltal meggyengült. Kiesett a férfi irányítás alól, női próféták vették át az irányítást, megtévedtek, elburjánzott a „szektásság” és mintha Isten ajándéka elpocsékolódott volna. Minket Isten felülmúlhatatlan kegyelme megőrzött, Ő tudja hogyan. Az ébredésnek ez a döntő hagyatéka, félretehetetlen ajándéka, amire mint alapra építeni lehet!


Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük